2010. február 7., vasárnap

32.

Annyira furcsa belegondolni abba ahogy az agyunk működik. Imi-a férjem- elvitte a lányokat pár napra síelni és mi egyedül maradtunk itthon a gyógyulóban lévő Kornéllal. (Ezer hála az ezirányú jókívánságokért!) Főztem is, sütöttem is, mégis úgy érzem, hogy lézengek. Pedig dolgom is lenne épp elég, de mégis, ez valahogy más. Olyan elhagyatott, olyan üres. És ez már nem olyan mint amikor először mentek el itthonról és sírva búcsúzkodtunk; már tudom, hogy erre szükségük van és természetes, hogy elmennek. Nem direktben hiányoznak csak úgy tudat alatt.

A másik ami napok óta foglalkoztat, az az indirekt agymosás.Látom a lányokon, hogy mennyire hatok rájuk. Vannak dolgok amiben szívesen terelgetem őket és az ízlésüket. A nagyobb szívesen veszi a tanácsaim, a kisebb az a fajta aki dacból nemet mond aztán valahogy mégis az én véleményem győz.Pedig nem erőszakoskodom. Lehet, hogy pont ezért.
Soha nem szerettem a tucat dolgokat, a "csorda viselkedést".Tombolt a High scool musical és a H2O korszak és én csak morogtam. Aztán meséltem nekik a színházi élményeimről és ott tartunk, hogy a naggyal havonta járunk színházba. És az sem zavarja, hogy csodabogárként kezelik őt emiatt. Sőt!
A kisebbnek pedig elmeséltem, hogy amikor még csak tervben voltak úgy gondoltam, hogy majd néptáncolni fognak, mert az közösségépítő és jellemformáló és most attól félek, hogy feltöri a padlólapot a lépésekkel. 12 évesen a fociról átváltott a néptáncra egy elejtett mondatom miatt.

Ez ütött szöget a fejemben.Mert amikor azt mondom, hogy ne bánts másokat vagy ne szemetelj, azt tudatosan teszem, de ezek nem így történtek. És ebből is látszik, hogy egy gyerek számára minden egyes szavunk a nap 24 órájában sorsdöntő lehet.

2 megjegyzés:

btrudy írta...

Örülj, hogy így figyelnek arra, amit mondasz, sajnos ez nem mindenkinél van így!

Julcsi írta...

Csak így tovább ezen a rögös úton!
Jól csinálod, ne félj! :))))